G. F. HÄNDEL(?): JÁNOS-PASSIÓ
2002. április 25., Rókusi r. k. templom, Szeged
Hajnóczy Júlia (szoprán),
Turjányi Miklós (férfialt),
Marosvári Péter (tenor),
Altorjay Tamás (basszus),
Lénárd Katalin (szoprán),
Megyesi Zoltán (tenor)
Szegedi Szimfonikus Zenekar és a Vaszy Viktor Kórus
vezényel: Gyüdi Sándor
Hangmérnök: Pétervári Lajos
„Amikor a plakátra azt írjuk, hogy G. F. Händel János-passióját adjuk elő, kicsit rossz a lelkiismeretünk: erről a műről ugyanis csak annyit állíthatunk bizonyosan, hogy 1704-ben Hamburgban keletkezett, és Händel akkoriban ott élt. Szerzőségére nézve közvetett bizonyíték csupán, hogy a darabot még két évtizeddel később is olyan heves és részletes kritikával illették, ami csak az alkotó időközben szerzett nemzetközi hírnevével indokolható.
Maga a darab a passiónak, a szenvedés-történetnek hihetetlenül drámai megfogalmazása. A bach-i Passióknál kétféle értelemben is koncentráltabb: a történetet nem az utolsó vacsoránál, nem is az elfogatásnál, hanem a tényleges szenvedés kezdeténél, az első korbácsütésnél indítja (János evangéliumának 19. fejezete); másrészt a cselekményt megállító, reflexív elemek közül hiányoznak a korálok; bár nem lehetetlen, hogy a korabeli előadásban – gyülekezeti ének formájában – megszólaltak.
A mű hangszerelése nagyon mértéktartó: önálló szólammal rendelkező fúvós hangszert nem is tartalmaz, az oboák, a blockflöték és a fagott vonós szólamokkal játszanak együtt. A drámaiság legfőbb eszköze a kórus differenciált alkalmazása, amellyel a tömeghangulatot szinte operai módon jeleníti meg. Ebből a szempontból jellemző például az is, hogy a mindvégig ötszólamú énekkar egyetlen tételben négyszólamúvá válik: a varratlan köpeny felosztásán vitatkozó katonák jeleneténél – mivelhogy ők nem öten, hanem négyen voltak. Az igen kifejező áriák egy kivétellel a bibliai szövegtől független, szabad költeményekre készültek, hasonlóan a zárókórushoz. A két szoprán, két tenor ill. szoprán-basszus összeállítású, összesen négy darab duett szintén jó lehetőség, amellyel pl. Bach összesen egyszer élt – egyébként évtizedekkel később írt – passióiban.
Mattheson 1722-ben írt részletes kritikájában (az 56 oldalas partitúrát 52 oldal terjedelemben bírálja) a korabeli zeneesztétikai vitát kell felfedeznünk: általános ítélete, amely szerint ez a passió „nagyon száraz és csupasz” („sehr trocken und nackt”), az ízlés változását tükrözi, amely a darab keletkezése után közel húsz évvel más ideálokat követett. Mai szemmel az egyórás mű – a pályatárs kritikus féltékenysége által is motivált ledorongoló véleményével szemben – a fenti értelemben koncentrált és drámai. Mi, előadók, ezzel a hittel vettük kézbe a kottát, és – a szerzőség körüli vitát meghagyva a bölcs zenetörténészeknek – erre törekszünk a megszólaltatásakor.”
Gyüdi Sándor
