Kun Magdolna
Kettőnk vágya
Ez a szerelem kettőnk vágya, titkos szenvedő,
tűzben szunnyadt léleklángja, bűnnel felemelő.
Ki nem mondott szó, gondolat cikázik át rajtunk,
s a vágy és az ítélet között elveszik a harcunk.
Sötét úton, rejtett erővel szerelmet keresve,
roskadtan mélyülünk a kíntól egyre mélyebbre.
Kapaszkodtunk két marokkal nem adva az álmot,
de akárhányszor színre juttunk a bűnünk visszarántott.
Kétségek közt megtagadtuk, mitől szívünk szenvedett,
hogy nem mutassuk egymás előtt az eltitkolt érzelmet.
Most béklyót fon rám az élet, erős köteléket,
gúzsba kötött kezeimtől ezerfelé vérzek,
Az éltető szikrának rég ellobbant lángja,
ereje kihunyt, mellyel eddig tűztáncát járta.
Csak a csend ölel át, lassan ölő hallgatag,
s őrült kiáltássá válnak a régi halk szavak.
Két kézzel kikapart mély veremben élek,
hová nem jutnak el sem érzések, sem fények.
Fojtogat az idő, torkon ragad, és földbe tipor,
lelkem sötétség lesz, koldusnak fájó nyomor.
Céltalan jövőmben, csak én vagyok a szégyen,
szalmaszál sincs, mibe kapaszkodjam,
s érzem itt a végem.
