Urbán Ádám fotográfus videója az Aszódi Javítóintézet lakóiról. | Ádám Urbán's video about the inmates of the Aszód Juvenile Detention Center.
Urbán Ádám: Esély
[ Ссылка ]
Az Aszódi Javítóintézet különleges hely: az ideiglenesen itt élőknek az ittlét egyszerre büntetés és nélkülözhetetlen segítség. Aki már járt ott, biztosan nem fogja elfelejteni – ezt tapasztalatból tudom. Fotográfusként az elmúlt évben hosszabb időt töltöttem együtt a bent lakó srácokkal, akik többnyire lopásért, rablásért vagy más bűncselekményért kerültek be. Sikerült jobban megismernem, hogyan működik a kívülállókat zsigerből elutasító, zárt közösségük. Eleinte engem sem fogadtak el, később aztán megszoktak, megkedveltek és maguk közé engedtek. Sokat elmond, hogy az első képeimet így is közel egy hónap után tudtam csak elkészíteni, addig fényképezőgép nélkül voltam köztük. Az ott dolgozó szakemberek hamar felismerték a közeledő, jó szándékomat, minden zárat nyitó kulcsot kaptam, szabadon mozoghattam az intézetben. Míg bent jártam, találkoztam kiélezett helyzetekkel, akadt olyan is, amit a fényképezőgépemmel sikerült megoldanom. Több pozitív élmény is ért, sok ajándékot kaptam tőlük, melyet saját kezűleg készítettek. Mindeközben olyan dolgokat is megtudtam róluk, amit a külvilág nem ismerhet. A bent lakó fiatalok között számos tehetség akad, van, aki verseket ír, kiválóan énekel vagy táncol. Ezek az élmények, ismeretek, tapasztalatok nem csupán az elkészült fotókon maradtak meg, de bennem is kitörölhetetlen nyomot hagytak. (Urbán Ádám fotográfus)
//
Ádám Urbán: Chance
[ Ссылка ]
The Aszód Juvenile Detention Center is a special place: living here temporarily is both a punishment and an indispensable help for the inmates. Once you have visited there, you will surely not forget – I know it from my own first-hand experience. As a photographer, I spent some time inside the last year with the guys living there; most of them were there for theft, robbery or some other kind of crime. I got a peek into how their closed community, which rejects all outsiders, operates. At first, they did not accept me either but then they got used to my presence; they started to like me and let me in their inner circle. It says a lot that even this way I could only take my first pictures after a month or so; until then, I walked among them without my camera. The staff shortly recognized my well-intentioned approach: I received a key that opened all doors, and I was free to move around in the institution. While I was inside, I encountered some tense situations, some of which I managed to sort out with the help of my camera. I had several positive experiences as well – they gave me lots of gifts, which they themselves made for me. At the same time, I learned some things about them, which the outside world would not know. Some of the inmates are very talented: they wrote poetry, sang very well, or were great at dancing. These experiences and pieces of information are not only recorded in the final photographs, but they are also permanently imprinted in me. (Ádám Urbán, photographer)
