Radnóti Sándor, az MTA levelező tagja:
A táj. Adalékok filozófiai és történelmi fogalmához
Tájnak azt a természeti környezetet nevezzük, amelytől megkülönböztetjük magunkat, amelyről tudjuk, elismerjük, hogy nem az otthonunk, hanem vendégek vagyunk benne, hogy más rendnek engedelmeskedik, mint ami a mi életrendünk. A táj annak a természetnek a képe, amit gyakorlati értelemben nem használunk, és akkor a természet, amikor nem használjuk. Amit nem tehetünk, vagy nem teszünk munka tárgyává, amihez nem cselekvőleg, hanem szemlélőleg fordulunk. Legjellemzőbben az égbolt, a tenger, a Föld, az erdők végtelenje, amely mind bármikor kézenfekvő ellentétet kínál az emberi élet végességével.
A tájnak van története és történetisége. Minden tájban – azaz minden természeti látványban, amelyet tájként fogunk fel – felismerhetjük a történelmi-kulturális konstrukciót, s maga a táj fogalma is konstruált, amennyiben az emberi világ és a természet megkülönböztetése rejlik mögötte. Az emberi világ létrehozott – művelés, művesség, művészet, közös emberi működés, emberi mű által. Mindegyik szóban, s számos nyelvben benne rejlik a művi, a nem természetes, a nem természettől adott. A természet ebben az ellentétben az, ami adott, és ami alapjaiban megváltoztathatatlan.
Mint látható, a tájat annak a természetnek fogom fel, amely megmarad a Másiknak az emberhez való vonatkozásában, vagy más fogalmazásban a táj az a természet, amelyet hozzánk való viszonyában a Másikként értelmezünk. Tudnivaló, hogy e természeti Másiknak számos történelmi-kulturális formája volt, amelyet ma idejétmúltnak, vagy egyenesen abszurdnak tartunk, s ha aktualizált archaikus ideológiák vagy meggyökeresedett előítéletek formájában egyik-másik megjelenik, akkor azt a történelem kísértetének nevezzük. Hiszen ilyen természeti Másiknak gondolták – hol pozitív, hol negatív értelemben – a nőt és a gyermeket, a pásztort és a földművelőt, a „természeti népeket” és az idegen rasszokat, a „vadembert”, továbbá magát a testet, az érzékiséget, a szexualitást. A természet mint táj képzete – noha történelmileg különült el – nincs kitéve a fenti, a Másikként fölfogott természet-képzetek történelmi elmúlásának. Ennek az is oka, hogy puha és szubjektív fogalom, amely mindig változó módon konkretizálódik, de másfelől a táj fogalmában őrződik meg univerzális értelemben a természet társadalmon kívülisége; megint más fogalmazásban az általunk szemlélt társadalmon kívüli természetet nevezzük tájnak.
Táj és társadalom – amit megkülönböztetünk egymástól, azt egymásra is vonatkoztatjuk, ellentétet tételezve össze is kapcsoljuk őket. A tájat az ember látja, a táj – szemben a természeti képződményekkel, amelyből áll – csak akkor létezik, ha az ember szemléli, ha létrehozza. Létrehoz egy szimbolikus képet arról, ami nem az általa létrehozott világ, hanem világának határa és kerete. Világunknak és a természetnek a szembeállítása maga is történelmileg jött létre – első formája alighanem a város és a vidék ellentéte volt. S történelmi változásaiban jelenik meg a táj, mint egy meghatározott látványban az egész természet metaforája. De történelmi genezise ellenére mindenkor megkülönböztetett a történeti tudattól, vagy általánosabban az emberi cselekvés célokat kitűző tudatától, mint annak ellentéte – mint valamiféle léptékváltás, amely szemléletváltással is jár, akkor is, ha a táj perspektívájából éppen a történelemre tekintünk. A vers beszélője fölnéz a csillagokra: „kimondhatatlan messze s odaát, / ők, akik nézték Hannibál hadát / s most néznek engem…”
2019.10.10.
#MTA #akadémia #székfoglaló #radnóti
