A tatárjárás a Duna-Tisza közén régész szemmel címmel tartott előadást dr. Rosta Szabolcs a Kecskeméti Katona József Múzeum igazgatója. Előadása a II. Lajosmizsei Helytörténeti Konferencia - Évezredek Lajosmizsén - Régészeti fejezetek a település múltjából címmel, 2020. február 20-án megtartott konferencián hangzott el.


Az 1241-42. évi tatárjárás kiemelt, meghatározó sarokpontja történelmi örökségünknek, melyet – szerte a Kárpát-medencében – közel 800 év elteltével is őriz a magyarság kollektív emlékezete. Jelentőségének megfelelően a történettudomány is sokat foglalkozott az események feltárásával, magyarázatával. Történész generációknak nyújtott folyamatos vitatémát a korabeli források felhasználhatóságának kérdése, ezzel együtt a pusztítás mértéke, annak rövid és hosszú távú hatásai.
Az írott források gazdagságához képest azonban a magyar régészet hosszú időn keresztül semmilyen komolyabb eredményt nem tudott felvonultatni a tatárjárás történéseinek igazolása kapcsán. A korabeli – gyakran apokaliptikus hangulatú – leírásokból amúgy következtethető, üszkös romokkal együtt járó tömeges gyilkosságok egyértelmű és hitelt érdemlő nyomai sokáig nemigen kerültek elő a földből. A tatárjáráshoz köthető egyértelmű jelenségek alacsony száma, a közvetlen bizonyítékok hiánya, a leletszegénység egyúttal alátámasztani látszott azokat a nézeteket, miszerint a kortárs szemtanúk leírásai alapvetően túlzóak a pusztítás nagyságát és intenzitását illetően, az események rekonstruálására nem, vagy csak erős szűrőn keresztül felhasználhatóak.
Majd csak az 1990-es évek közepétől kezdődik egy áttörés a tatárjárás régészeti kutatásában, mely jelentősen felgyorsult az elmúlt néhány évben. Ennek eredményeképpen mára már közel tucatnyi olyan összetett, közvetett bizonyítékok sorát nyújtó lelőhelyről van tudomásunk, melyek korábban ismeretlenek voltak a magyar régészet számára. Ezek nemcsak az emberi áldozatok és az egyéb pusztuláshoz kapcsolódó jegyek mennyiségi emelkedését eredményezték, de egyúttal lehetőséget adtak a többször csak önállóan vagy részleteiben mutatkozó jelenségek összekapcsolására is. Egyértelműen látszik, hogy az eddigi tapasztalatokra építve most már esély nyílik a pusztítás egyes jellegzetes motívumainak a meghatározására is. Mindezeknek köszönhetően pedig, az új eredmények alapot adnak a kortárs beszámolók hitelességi kérdésének felülvizsgálatára is.
A tatárjárás régészete a magyar archeológiának igen új, lényegében csak az elmúlt évtizedben önálló útra lépett szakterülete. A téma – talán pont „frissességéből” fakadóan – nagy lehetőségeket tartogat, hiszen jó esély kínálkozik arra, hogy valóban új adatokkal, akár formabontó, vitaindító gondolatokkal lehessen gyarapítani közös tudásunkat.

свернуть