Szöveg:
Szabadság, Egyenlőség, Testvériség, vagy Halál! Így szól a francia forradalom híres jelmondata.
De miért robbant ki ez a konfliktus, mi történt pontosan?
A legrégebbi tévhit szerint a politikai zsarnokság váltotta ki a francia forradalmat. Ez azért nem igaz, mert a francia abszolút monarchia széleskörű társadalmi támogatást élvező, korlátozott monarchia volt, amely készen állt a modernizációra.
Egy másik nézet szerint a tömegek nyomora, a szegénység okozta a francia forradalmat. Ez is tévedés, mert az életszínvonal csak Hollandiában és Angliában volt magasabb , mint Franciaországban.
A legszélesebb körben elterjedt nézet szerint a „nemesség és polgárság” osztályellentétét találjuk a francia forradalom okai között. Ez a marxista nézet is elfogadhatatlan, mert a francia polgárságnak nem az volt a célja, hogy „megdöntse” a régi társadalmi rendet, felszámolja a nemességet, hanem az, hogy bejusson a nemesség soraiba.
A francia forradalom tehát nem gazdasági vagy társadalmi, hanem inkább politikai és ideológiai jellegű esemény volt. Az elvileg abszolút királyi hatalmon alapuló politikai rendszer és a kiváltságokra épülő társadalom összeomlott, de nem sikerült megtalálni azt a nemzeti szuverenitásra alapozott berendezkedést, amely megfelel a törvény előtt egyenlő és szabad állampolgárok új társadalmi rendjének.
Ebben az új rendben egyre kevésbé számított a születés, mint a régi rendszerben, és egyre nagyobb jelentősége volt a vagyonnak.
Akkor mégis mi okozta a régi rend bukását?
Először is, egy gazdasági válság, amely mozgósította a városi és vidéki tömegeket. Másodszor a politikai válságba átnövő pénzügyi válság, amely 1789-re megbénította a kormányzást. A király felismerte a bajt, összehívta a rendi gyűlést, de hiába alakult ez át
Alkotmányozó Nemzetgyűléssé, a városokban lázadások törtek ki, a felkelők pedig Párizsban elfoglalták a Bastille-t. Az éhség, a rendi gyűlés keltette remények és a rémhírek hatására a parasztok erőszakkal mondatták le földesuraikat ősi jogaikról. A Nemzetgyűlés erre eltörölte az összes kiváltságot, és az Emberi és állampolgári jogok nyilatkozatával az új világ alapjait is lefektette: a törvény előtti egyenlőséget és a képviseleti rendszert.
A nép mérsékelt reformokat várt, de ehelyett forradalmat kapott, amely teljesen hagyományos életmódját. Ezért a forradalom első öt évében egyre radikálisabb csoportok vették át a hatalmat, egymást túllicitálva törekedtek a szabadság és egyenlőség legtökéletesebb megvalósítására.
A nélkülöző tömegek bűnbakokat kerestek, a politikusok pedig kijelölték számukra az újabb és újabb bűnösöket: először is az arisztokratákat, aztán a papokat, aztán az emigránsokat, végül a külföldi fejedelmeket. Azt mégsem ismerhették el ugyanis, hogy a nehézségeket az ő meggondolatlan pénzügyi és egyházügyi intézkedéseik okozták.
A bűnbakkeresés 1792-re logikusan vezetett el a külső háborúhoz, majd a belső háborúhoz. 1792. augusztus 10-én a párizsi radikálisok megdöntötték a francia monarchiát. Ráadásul a franciák kisebbsége választotta csak meg a Nemzeti Konventet, és annak kisebbsége kiáltotta ki a köztársaságot. Ezt követően a Konvent kihívást intézett minden európai uralkodó ellen, és kivégeztette a királyt.
A háború, a fellázadt parasztokkal és városokkal kirobbant polgárháború, a népi követelések és a sajátos, forradalmi mentalitás terrorhoz és diktatúrához vezetett 1793-ra.
A forradalmárok meg voltak győződve arról, hogy az ész nevében és a nemzeti szuverenitás birtokosaiként mindent megtehetnek. A terror és a polgárháború áldozatainak számát 200 000 és 300 000 közöttire becsülik. A forradalom felfalta saját gyermekeit.
Végül, 1794 nyarán Robespierre letartóztatása és kivégzése után a Nemzeti Konvent felszámolta a terrort és a diktatúrát. A következő öt év alatt kísérletet tettek egy békés parlamentáris kormányzásra. A társadalom azonban egyenlőség jelet tett a köztársaság és a terror közé. A forradalmi vívmányokat elfogadta, a köztársaságot nem.
A republikánusok társadalmi támogatás híján, hol jobbra, hol balra sújtottak le. A kiújult háború miatt 1799-ben a kormányzat vezető politikusai is úgy érezték, hogy erősebb végrehajtó hatalomra van szükség.
Ezzel kiszolgáltatták magukat a legnépszerűbb tábornoknak, Bonaparténak. Katonái szétkergették a képviselőket, majd az összeesküvők egy új alkotmánnyal Napóleon kezébe adták a hatalmat. Ez az új alkotmány szakított a népszuverenitás elvével, nem tartalmazta már az emberi jogok nyilatkozatát sem, nem törekedett a hatalmi ágak szétválasztására, a köztársasági formák megőrzésével tulajdonképpen monarchikus hatalmat hozott létre, és ezzel lezárta a forradalmat.
Ez a "nagy francia forradalom" egyszerre hagyta ránk egy olyan korszak emléket, amelyben hinne lehetett abban, hogy egy ország, egy társadalom, vagy az egész emberiség megújulhat. De ránk hagyta azt a riasztó tapasztalatot is, hogy milyen rettenetes dolgokat lehet elkövetni vonzó eszmék nevében.
