A Mihályi Győző…

Nem fogom azt mondani, hogy ismertem, hogy a barátja voltam: 2 versemre kértem fel, ennek az útjáról tudok, és szeretnék beszélni.

Mint tudjátok, sokak mondják a verseimet. Ennek a kiválasztásával, és folyamatával nem untatnék senkit. Győző orgánumával gyerekkoromban találkoztam először, Édesanyám által, aki számára mindig az elsők között volt a hangja, bármit csinált.

A költészetem és annak interpretálásának alakulásával mindenképpen szerettem volna vele dolgozni, megismerni kicsit, mivel vitathatatlan tény, hogy a szakma megkerülhetetlenje volt (de erről beszéljenek a színésztársai bővebben).

Időpontot egyeztettünk, és stúdiót - pontosan érkezett, ritka érdem manapság.

Az, hogy más, és a költő mit gondol ugyanarról a versről az egyik legnagyobb eltérés a történelemben, és 2 olyan versemet választottam ki számára, ami hozzám nagyon közel állt.

Egyik A Kétkezi szerelem.

Nehéz versnek gondolom, megírni sokkal könnyebb, mint előadni - mondja a költő.

Győző kinyomtatta a verseket, beült, a felvétel indult, és a 3. felvételnél, mikor éreztem, hogy profi, de feszeng, megálltunk.

- Győző, mi a baj?
- Hmmm…ez egy annyira jó vers, de…segíts, mert nem érzem elégnek magam hozzá.
- Mi a baj?
- Attila, adj instrukciót. (Nem nem értette a verset, meg akart felelni nekem)
- Győző, ez a hétköznapi emberekről szól, akik nyakig merülnek a szarban minden nap, mint mi is, de szétesett aggyal hazaérve nem bánják az egészet, mert otthon van valaki, akiért mindez megéri, de a világ lenézi őket mégis.
- Akkor mégis jól értettem. Mehet a felvétel.

…nagyon örülök, hogy pár percet vele tölthettem, és hogy együtt tudtunk dolgozni, bármily rideg is ez a szó, bennem jó érzést kelt, hogy ha szabad ilyet mondani művészekként átadhattunk együtt…valamit.

свернуть